palackposta

Ha tudnék gitározni, biztosan egy ilyet vennék...

 

 

Liza, élt 18 évet.

Régebb óta velünk volt mint a lakásunk, bármelyik tárgyunk vagy bútorunk, autónk - sőt, még a gyermekünknél is jóval öregebb volt, csaknem egyidős a családunkkal.

Ilyenkor mindig felmerül, hogy kell-e állatot tartani, mert a végén nehéz elengedni. Most, itt, frissen, mindössze néhány órával az elvesztése után is azt mondom, hogy IGEN. Mert eszembe jut, hogy hányszor megnevettetett a 18 év alatt ez a kis tehénmintás szőrgombolyag az édes kis mókázásaival, játékaival - egyszerű, ragaszkodó szeretetével. Hogy milyen jó érzés volt, amikor dorombolva mellém telepedett a kanapéra, vagy épp az ölembe gombócozta magát, hogy berregve-dorombolva, puhaságával melengetve megnyugtasson engem is. Nagyon értett ehhez - talán még az én életemet is meghosszabbította ezekkel az akcióival, hiszen nem lehetett nem ellazulni mellette ezekben a pillanatokban.

Azért még nehéz egy kicsit.
Ezúton is köszönöm a dokinőnek, hogy ilyen tündérien kedves, együttérző és profi volt.

Örök, halhatatlan szerelmem.
Ma 21.05-kor a TV1-en.

Kitalálta, hogy ő ma eladja a megunt focis kártyáit a suliban.
Konkrétan hétezer forintot szedett össze.

"Apa! Szerintem én üzletember leszek."

^{Mindössze be kell írnom az üzenőfüzetbe, hogy szülői engedéllyel szabadul meg használt játékaitól...}

Betiltották a Jacques Tati kiállítás plakátját, mert azon Hulot úr pipával volt látható.

http://prae.hu/prae/articles.php?aid=2086&cat=1

Most vagy ez a világ őrült meg, vagy én nem vagyok normális...

Popeye-t mikor fogják betiltani?

"Senki sem jó véletlenül. Az erényt tanulni kell."
/Seneca/

Tecc.

Még azt akarom elmesélni, hogy a minap hazajött az iskolából, és elmondta, hogy az Edit néni mindenkinek azt meséli, hogy van az osztályában egy kisfiú, aki "olyan, mintha egy mesekönyvből lépett volna ki...".
És közben nagyon figyelte az arcomat, és rá is kérdezett aztán, hogy ez most ránézve ciki vagy sem. :)))
Megnyugtattam, hogy ez teljesen rendben van, és a világnak nagy szüksége lenne mesekönyvből kilépett kisfiúkra.

Ja, és a lényeg lemaradt: ma reggelre már kutya baja, minden a legnagyobb rendben, de azért vajszívűen engedtünk 1 nap itthon maradást, hogy részt vehessen a sütisütésben. :)

Suliból úgy jött haza a karácsonyi előadásuk után, hogy hányt, beteg, fejfájós.
Átöltöztettük, homlokára borogatás került, egyebek - a szokásos standard dolgok.
Este a kanapén elaludt, a kis vizes törölközőjével a fején.
Viszem az ágyába, rongybaba. Pillanatra felébred, és csak annyit motyog félálomban: "Köszi a sok ápolást..."
8 éves.
Szeretem.

 

 

"Ma induljunk előbb, mert torna az első és kötős cipőm van."

Ez hangzott el ma reggel suliba indulás előtt a másodikos szájából. :)
Nagyon kis lelkiismeretes, néha el kell bújnom itthon, annyira röhögnöm kell, hogy milyen komoly pofával tudja csinálni a furulya gyakorlást énekórára vagy az olvasási gyakorlatokat...
Ma reggel meg egy nagy szatyor naspolyát vitt be a nagymama kertjéből, mert az osztályban senki sem tudta, hogy mi az a naspolya. De még a fiatalka tanítónéni sem. :)
Majdnem az az álláspont alakult ki, hogy ilyen nevű gyümölcs nem is létezik, ezért a fiam elhatározta, hogy azért is bebizonyítja a tudatlanoknak. :)

Eltűnt a bejegyzés, amelyben arról írtam, hogy Marci macskám elment.
Vajon a freeblog nyelte el?

"Minden azon múlik, hogy az emberek azt hiszik: van az életben olyan helyzet, amikor szeretet nélkül bánhatunk embertársainkkal; márpedig ilyen helyzet nincsen. Tárgyakkal bánhatunk szeretetlenül: vághatunk fát, vethetünk téglát, kovácsolhatunk vasat szeretet nélkül, de emberrel éppen úgy nem bánhatunk szeretet nélkül, mint ahogyan méhekkel nem bánhatunk óvatlanul. Ez már a méhek sajátsága. Ha óvatlanul bánunk velük, magunk is kárt szenvedünk. Ugyanígy van az emberekkel. Nem is lehet másképp, mert a felebaráti szeretet az emberi élet alaptörvénye."
/Tolsztoj: Feltámadás/

Emlékszem, hogy mennyi szó esett a hetvenes meg a nyolcvanas években a misztikus 2000-ről.
Hogy akkor már csak heti 8 óra lesz a munkaidő, mindent számítógépek és robotok végeznek helyettünk, - de ami legjobban megmaradt bennem, az a közlekedésről szóló jövendölések voltak. A 3 dimenziós száguldás, pont olyannak képzeltem el, ahogy azután az Ötödik elemben látható is volt.
-----------------------
Tegnap délután hazaérve kis cédula a postaládámban, hogy a Németországból annyira várt kis csomagom megérkezett, átvehetem a postán.
Megérkezve tapasztalom, hogy ahol nemrég még meg lehetett állni kocsival, ott már kis korlátok nőttek ki az út szélén, parkolni sehol sem lehet. Így a 6 m széles terület már csak járdaként szolgálhat, a Kerepesi út kihalt részén, ahol ember sem jár. OK, ez biztos így van jól, valószínűleg csak én nem értem megint.
Postára belépve örvendek, kisablak előtt csak egy hölgy áll.
Azaz előtte áll egy zöld ember, akiről kiderül, hogy postás. És ő is a mi sorunkban áll.
Táskájából kivesz egy hatalmas köteget, kb. ötven darab hússzínű pénzes utalványt vagy mit, és kb. 40 levelet, a levelek hátán tértivevények.
Postás néni hosszú listát vesz át, egyeztet, kipipál.
Majd elkezdi lepecsételni a pénzes papírokat.
Még megnyugtató is nézni, hogy hogyan pecsétel egyenként, alaposan, mint egy gép.
Majd megfordítja a köteget, és mindegyiket aláírja. Szépen, szinte élvezettel.
Ezt követően elkezdi őket beszkennelni. Egyenként. Néha nem sikerül, akkor újra kell az üveglapra szorítani, majd a folyamat végén mindig letakarjuk az üveglapot egy ronda barna kartondarabbal, érthetően szemünk értékes optikai elemeit védjük. Közben meg-megállva, mert valamit be is kell pötyögni a számítógépbe is a papírokról. Ez már nehezebben megy, előjön a robotból az ember.
Amikor kitöltötte a listát is, kézzel, gondosan pipálva és számolva, szinte fellélegzünk az előttünk álló hölggyel: VÉGE!
Ekkor derül ki, hogy a levelek következnek.
Egyenként, alaposan.
Aztán a robot pecsétel, aláír. A néni egyáltalán nem lusta, kedvetlen vagy ilyesmi, szemmel láthatóan jó munkaerő. Alapos, precíz fogaskereke a rendszernek, és szemmel láthatóan be kell osztani az erejét a 8 órára.
A hangulat fokozódik.
Közben telefonon is érdeklődnek, hiszen telefon is van, elvégre 21. század, kommunikáció évszázada.
Angyali türelemmel mondja el ha kell háromszor is, hogy mi hogy megy, mennyibe kerül, mivel mi a teendő.
Persze telefonálás alatt nem lehet precízen szkennelni, ezért az a processz átmenetileg leáll.
Amikor a levélköteg másik oldalának szkennelése is sorrakerül (hiszen ott vannak a tértivevények rátűzve), akkor a hangulat a tetőfokára hág.
Pedig ekkor még nem sejti senki, hogy egy lassú, hosszú, sokoldalas kiprintelés is áll előttünk, amelynek végén a kézbesítővel egyeztetni kell, majd kölcsönösen aláírni, papírt kettévenni, összehajtani, átadni.
Talán azt a perforációt minden papír széléről a postás példányán már nem neki kellene leszedegetni.
Viszont ezalatt a lopott idő alatt van egy kis idő beszélgetni a postással, hiszen az ember mégsem gép. Ez tetszik.
Ahogy a postás sem gép, hiszen ahogy elhalad mellettem, hallom, hogy foga között szűrve mondja: "Mi az hogy nem csinálod meg??? Hisz ez a munkád, hülye p****..."  Lám, a robotnak még megbecsülés sem jár.
Ahogy kijövök a postáról, megyek fel a tömegben a lépcsőn a volánbusz szagban, egy vidám arc ugrik elém, és karjait széttárva alkoholos, nehezen érthető idegen nyelven közli velem, hogy nekem pedig illene megvennem az ő buszjegyét a galaxis távoli pontjára.
Sugárpisztolyomat előrántva kommunikáció helyett tüzelek, zöld csápjai szanaszét fröccsennek a plazmatűzben.
Már csak az elém ugró közvélemény-kutatót kell hatástalanítanom, meg a késárust és a piros ruhás vegyek szent füzetet vagy csokit vagy mit árust.
Előbbiekre egy-egy ion-torpedót lövök ki, utóbbival foton gránát végez.
Fellélegezve szívom be a Kerepesi út szagát. Szerencsémre tilosban álló űrhajómon nincs kerékbilincs, így beszállva felkészülhetek a startra, elindulva a Keleti felé.
Csak úgy egyszerűen, 2 dimenzióban.

Szerintem minden píárosok/tanácsadók által megkomponált jelenetnél találóbb tisztelgés volt a 6:3 avagy játszd újra Tutti műsorra tűzése.
Pont ekkor, pont így, pont Eperjessel és legfőképpen a csodálatos Szalay Krisztával.
És bónusz ajándék volt Cseh Tamást látni, akire annyit gondolok mostanában. (Mert nagyon szeretném még elvinni a kamaszodó fiamat egy Bárka Színház Csehtamás estre.)
Meg a Helén.
Meg a:
"A szívem csigaház,
gyönge, kicsi váz,
vigyázz, légy hozzá jó..."

Minden tökéletesen sikerült!
A gyerekek tündériek voltak - elárasztottak rajzokkal és saját készítésű ajándékokkal, majd befényképezem azokat is.
Nagyon izgultak, készültek, és rengeteget énekeltek és mondókáztak. Egy tündéri nevelő írt mindenkiről vicces-verses leírást, amit felolvastam a nagy piros könyvemből, és a vége-rím az a gyerkőc neve volt. Ott persze meg kellett állnom, és a gyerekek mondták ki kórusban az illető nevét végszóként - csudajó volt.
"...Ki is ez a lány, hát megmondom én:     -    JULCSI!" meg hogy "...nem is lehet Ő más, mint a vidám: KÁLMI!" :)
A gyerekek csomagot kaptak a kávéslánytól kölcsönkapott zsákból, a piciknek külön rózsaszín csomag készült cumisüveggel és banánnal...
Megint csak kiderült, hogy nem kell félni - senki sem sírt, sem a gyerekek, sem a Mikulás! :)
Ilyet akarok  mindig csináááálniiiiii! :)))

 

 

Annyira izgulok, hogy el sem tudom mondani.
Nagyon rég voltam már így betojva.
Életemben először Mikulás leszek. A gyermekotthonban.
És az igazat megvallva kizárólag attól félek, hogy el fogom bőgni magam.
De attól viszont nagyon.